Juhász István és Sarkadi Gábor beszélget...

Vendég: Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója

"A kislányom az életem" főszereplője

Kánikula, kellemes árnyat adó napernyők, isteni ízű gyümölcsös fagylaltok, csobogó szökőkút. Bármely mediterrán városban lehetnénk, azonban ez Pécs, a Capri Kávéház kerthelyisége. A leanderek melletti asztalhoz invitál vendéglátónk, Keszthelyi Zoltán, aki egyenesen a fagylaltostégelyek mellől érkezett üdvözölni. A kínálatban szereplő 26 féle jeges finomság közül pillanatok alatt az asztalra kerül a hatalmas kelyhekben a vilmoskörtés-túró, a mangó és a whiskys fagyi.

Juhász István (J. I.): Kicsit nehéz helyzetben vagyunk, mert az interneten próbáltunk meg információkat gyűjteni Sarkadi Gábor barátommal Balikó Tamásról, azonban mindig csak a színházi tevékenységeidről kaptunk információt.
Balikó Tamás (B. T.): Ez így van, önéletrajzi adatok nemigen találhatók rólam sehol, inkább a színházi szerepeimről olvashatnak.
J. I.: Sajnos ebből pontosan azok a dolgok nem derülnek ki, amelyek az olvasókat leginkább érdeklik, hogyan él egy művész, mi a hobbija, mivel szeret foglalkozni egyebek.
Sarkadi Gábor (S. G.): Ha Balikó Tamással beszélgetünk, akkor megkerülhetetlen a Pécsi Országos Színházi Találkozó, amely nemrég fejeződött be. Sikerült-e már kialudnod magad?
B. T.: Még nem. A második-harmadik naptól kezdve délelőtt be sem mentünk a színházba, hiszen a legtöbb program az éjszakába nyúlt, 2-3 óra előtt egyszer sem értem haza.
J. I.: Hogyan értékelnéd a színházi találkozót?
B. T.: Nagyon nyugodtan zajlottak az előadások és a kísérőprogramok egyaránt, nem úgy, mint az első kettőnél. Különösen az első fesztiválra volt jellemző egyfajta túlpörgetett izgalom. Mostanra a szervezők is szereztek annyi tapasztalatot, hogy rutinosabban, magabiztosabban, idegeskedés nélkül közelítettek a programokhoz, ez mindenképpen a rendezvény előnyére vált. Valahogy a társaság és a Király utcai kavalkád is megszokottnak tűnt számomra, mintha ez a program megtalálta volna helyét a városban.
S. G.: Akkor beszélhetünk most egy kicsit Balikó Tamásról is? Pécs, vagy Budapest?
B. T.: Is-is. Nagyon sokat autózom, hetente minimum kétszer megjárom az utat oda-vissza, vagy vissza-oda.
S. G.: Hogy lettél művészeti tanácsadó Jordán Tamás mellett a Nemzeti Színházban?
B. T.: Tavaly nyáron leültünk Siófokon egy ebédre, akkor kérdezte meg, hogy pályázom-e. Azt válaszoltam, hogy gondolkodom a dolgon. Erre ő ajánlotta, pályázzunk együtt. A döntőbizottság előtt kilenc-egy arányban győzött a mi pályamunkánk. Amikor január elsejétől átvettük volna a helyünket, akkor derült ki, hogy részvénytársasági formában működne a színház, ez a gazdasági forma azonban nem ismer helyettest, ott nem létezik a közalkalmazotti jogviszony, ezért én lettem a művészeti tanácsadó. Az az igazság, hogy nem szívesen adnám fel a pécsi színházi igazgatói beosztásomat, mert annak ellenére, hogy több mint tíz éve itt vagyok, nem értem a elképzeléseim végére. Jelenlegi megbízatásom 2006-ig szól.
J. I.: Mi következik az után?
B. T.: Fogalmam sincs. Nem vagyok hosszú távra tervező. Nagyon sokat rögtönzök az életben, leginkább hirtelen elhatározással hozom a döntéseimet.
S. G.: Mit szeretnél még elérni, megvalósítani?
B. T.: Mire gondoltok, lennék-e kultuszminiszter?
S. G.: Például igen.
B. T.: Az nagyon rossz buli, nem egy hosszú távú befektetés. Inkább még többet szeretnék adni magamból, de nem az önmegvalósítás kényszerével, az erőltetett kreativitás kiélésével, hanem nyugodtan, érettebben, körültekintőbben dolgozni. Mostanában egyre többet foglalkoztat a gondolat, nálam fiatalabbakat kellene helyzetbe hozni, illetve mi lesz utánunk.
J. I.: Kell ehhez egy életkor?
B.T.: Szerintem feltétlenül. Akkor az ember észre veszi, hogy vannak körülötte mások is, és nem csak állandóan előre figyel.
S. G.: Kevés vezető meri kimondani, hogy a fiatalabbakat is helyzetbe kell hozni.
B. T.: Nem tudom hogy, máshol hogyan mennek ezek a dolgok, én ezt nagyon fontosnak tartom. A színházi élet mindenképpen kitermeli majd magából azt, aki a helyemre ül. Ez egy olyan kontraszelektív kiválasztódási sorozat, amelynek a végén marad néhány ember, akik azt a szellemet, mentalitást, humánumot, szenvedélyt, vagy azt, amit te jelentesz, magában átformálva ugyan, de viszi tovább.
S. G.: Mennyit dolgozol naponta, hogy művészeti tanácsadó is legyél, igazgató is, és még rendezz, esetleg színészként is dolgozz?
B. T.: Én nem vagyok nagy alvó, napi 4-5 órával beérem. A fennmaradó 19-20 órámat folyamatos tevékenykedéssel töltöm. Ha mást nem, akkor telefonon felhívok valakit, mindig akad valami egyeztetni, szervezni való, egyéb feladat a színházban, vagy a színpadon. Nagyon élvezem, hogy így pezseg körülöttem az élet.
J. I.: Azért a 20 órába beleférnek a szabadidős tevékenységek is…
B. T.: Természetesen, innen teniszezni megyek. Nagyon szeretek lovagolni, Bükkösdön és Üszögpusztán lovakat is tartok. Öttusáztam sokáig, aztán kaszkadőr voltam. Imádom a tengert is, nagyon szeretem nézni a víz alatti élővilágot. A horvát tengerpartra megyünk nyaralni kislányommal Rozival, azt hiszem, mindkettőknek felejthetetlen élmény lesz.
J. I.: Tehát azért mégis Pécshez kötődsz jobban…
B. T.: A fele-fele igaz, de ha ráérő időm van, és a hobbijaimnak szeretnék hódolni, akkor mindig Pécsre jövök. Budapesten nem lehet pihenni, Pécs sokkal jobban tetszik.
S. G.: Hogyan jött a gondolat, hogy a színészi pályát választottad?
B. T.: A Nagy Lajos Gimnáziumban működött egy irodalmi színpad, oda járt egy nagyon csinos lány, ezért én is oda mentem. A tanárnő a kezembe nyomott egy könyvet, olvassak fel belőle egy négysoros szerepet. Ennek az lett az eredménye, hogy szavaló versenyre küldtek, ahol második lettem. A gimiben bátorítottak, hogy jelentkezzem a színművészeti főiskolára. Két helyre adtam be a jelentkezésem, a színművészetire, és a szegedi egyetem magyar-angol szakára. Mindkét helyre felvettek, én természetesen a színművészeti főiskolát választottam.
S. G.: Szinte már legendaszámba menő sztorikat szoktak mesélni a felvételi körülményeiről. Neked is van ilyen?
B. T.: Semmihez sem hasonlítható izgalom vesz erőt az emberen, mert ott mindenki tudja, hogy tizenkettőt vesznek fel az 1200-ból, éppen ezért mindenkinek remegett a lába, a hangja.
J. I.: Érdekes, de a Nagy Lajosból szinte minden évben vettek fel valakit a színművészetire, még ha nem is végezte el, de bejutott.
B. T.: Én fizikatagozatra jártam, mára annyi maradt ebből a vonzalomból, hogy továbbra is szeretném megérteni, miért marad fenn a repülőgép a levegőben, vagy hogyan működik egy-egy berendezés.
J. I.: Nem látunk nálad mobiltelefont.
B. T.: Pedig itt van. Többször felmerült bennem, hogy a falhoz vágom, de sajnos nem lehet.
J. I.: Hogy állsz az internettel, a számítógéppel?
B. T.: Sajnos, kissé hadilábon. A volt feleségemtől, Hegyi Barbarától kaptam tavaly karácsonyra egyet. A mai napig nem értek hozzá, pedig éreztem, hogy a rabja tudnék lenni. De most ahogy láttok, én vagyok az az ember, aki néhány napon belül vesz egy laptopot.
J. I.: A személyes kapcsolatok szintén Pécshez kötnek.
B. T.: Igen, a barátnőm balett-táncos, Vajszló községből származik.
S. G.: Ha a házasságról nem is, de a házasság gyümölcséről biztosan szívesen beszélsz.
B. T.: Róla mindenképpen. Rozi az életem főszereplője, nemsokára ötéves lesz, Pesten fog iskolába járni. Én tulajdonképpen mindig is egy hétvégi apuka voltam, hiszen minden kedden jöttem Pécsre, és csak a hétvégeken voltunk együtt. Így nem olyan furcsa neki, hogy most is csak hétvégén találkozunk, de ehhez ragaszkodunk mind a ketten. Nagyon örülök neki, hogy Barbara partner ebben. Hihetetlen kapcsolatban vagyunk Rozival. Ott voltam amikor született, én vágtam el a köldökzsinórt, katartikus élmény volt. Életem legnagyobb fájdalma édesanyám halála volt, az akkor támadt űrt semmi sem tudta betölteni. Viszont Rozi bizonyos értelemben betölti ezt az ürességet, illetve a maga módján segített feldolgozni azt a fájdalmat. Ezt pontosan érzi ő is.
S. G.: Lehet, hogy még korai a kérdés, de mi lesz a gyerekből?
B. T.: Van benne egy túlpörgetettség, bizonyára működnek a gének. Hároméves korában már ismerte a színházat, ami nagyon tetszett neki, végignézte a rendezésemet, ennek ellenére nem szeretnénk, ha színházi gyerek lenne belőle.
J. I.: Egyetlen mondatban megfogalmazva, mi a legfontosabb az életedben?
B. T.: Nehéz egy ilyen mondatot megalkotni. Tulajdonképpen ugyanezt szeretném csinálni, mint most, csak kicsit másképp, a tanulságokból okulva. Az ismétlésnek az az előnye, hogy kiszűrhetők a hibák. Csak sajnos az élet nem ismételhető…

M. Z.

Balikó Tamás Miskolcon született 1958-ban. Édesapja evangélikus lelkész volt. Kisgyerekként került Pécsre, általános iskolai tanulmányait már itt kezdte meg, a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett. A Színház és Filmművészeti Főiskola elvégzése után Pécsre szerződött. 1981-ben vehette át színészdiplomáját, kilenc évvel később pedig a rendező-diplomát, míg a harmadikat, a DLA-t, 2000-ben. Kislánya Rozi, ötéves. Jelenleg a PNSZ igazgatója, valamint a budapesti Nemzeti Színház művészeti tanácsadója.