NEVELÉSRŐL, APASÁGRÓL...

KAMARÁS IVÁNRÓL NEVELŐAPJÁVAL, LOVAS PÁLLAL BESZÉLGETÜNK

Lovas Pál, a Pécsi Balett magántáncosa nyugdíjasként is aktív. "Egy apáca alázatossága, egy bokszoló elszántsága és egy bányász fizikai teljesítménye" - szerinte ezek szükségesek ahhoz, hogy valaki jó balett-táncos legyen. Ez persze csak a fizikai szint, ekkor még nem beszéltünk a művészetről, arról, ami a fejben van! Pali harminc éve folyamatosan színpadon van -a Győri Balett kivételével az ország minden színházában táncolt -, mindemellett tíz éve tanít a pécsi Apáczai Nevelési Központ tánctagozatán.

Kilenc éves korában, Békéscsabáról került a Balettintézetbe, később a Magyar Táncművészeti Főiskola pedagógia szakát is elvégezte. Fontosnak tartja a gyökereit: annak ellenére, hogy kevés időt

töltött a szüleivel (főként az iskolai szünidőkben találkoztak), nagyon meghatározóak a családi élményei. Úgy látja, a tanítás során kiderül, hogy a gyerekek mit hoznak otthonról - viselkedésben, kultúrában, irányultságban, kommunikációban. Mint mondja, e téren kevés a jó tapasztalata. Véleménye szerint a türelem és a felelősségérzet a legfontosabb tulajdonságok, lett légyen szó akár tanári, akár apai szerepről. Felesége, Uhrik Teodóra, a pécsi társulat valamikori vezető táncosa, ma a pécsi Művészeti Szakközépiskola igazgatóhelyettese. Dóri gyermekét, Ivánt fél éves korától közösen nevelték. Akkor még nem tudhatták, hogy felnőtt korában Magyarország egyik legsikeresebb színésze lesz. Ő Kamarás Iván, akit Budapesten, a Víg-, a Tivoli- és a Pesti Színházban láthatnak esténként. Tíz évvel később pedig megszületett Anna, a közös gyermek, ő most érettségizett. Az már biztos, hogy humán beállítottságú. Ki tudja? Ebben a családban?
- "Apakészen" kerültem össze Ivánnal. Akkor volt fél éves. A pelenkázás, etetés nem jelentett gondot, a nővéremék sokszor rám bízták a gyereküket annak idején. Jól megtanultam, hogy kell bánni egy kisgyerekkel. Dóri elsőként szült az együttesben, hamar viszszament a balett-terembe és a színpadra. (Nusival is - négy hónapos terhesen - még a Médeát táncolta!) Teljes értékű apa-fiú kapcsolat volt az Iván és köztem. Nálam tanult meg járni, beszélni, biciklizni... Ma is Apának szólít.
- Hogyan tudták összeegyeztetni a gyermeknevelést és a művészi pályát? Egyáltalán hova tudták elhelyezni a kis Ivánt, amikor például próbáltak?
- Sok segítségünk volt - többek között Iván apai nagyszülei, akikkel egyébként mind a mai napig jó a viszonyunk -, de sokszor magunkkal vittük a próbákra is. Szinte "belenőtt" a színházba, természetes közegévé vált. A színpadi munkájában mindez "visszaköszön" manapság; másképp jelenik meg, másképp mozog, mint a többi színész. Volt például egy olyan mozdulata az Othellóban, amilyet még táncosoktól sem látok.
- Gondolom, Iván is balettozott vagy legalábbis tanult valamilyen táncot?
- Nem tanult táncolni, hosszú végtagjai miatt alkatilag akkor nem felelt meg a kívánalmaknak. Később sem erőltettük, hogy táncoljon. De a mai napig van benne vágyódás a balett iránt: sok előadást megnéz, vannak táncos kapcsolatai.
- Milyen gyerek volt és hogyan jutott el a Színművészeti Főiskoláig?
- Nem volt nehéz gyerek, nyugodt, kiegyensúlyozott volt. Jól le tudta kötni magát. Szerette a LEGO-t, a gombfocit, karatézott, úszni járt. Kirándulni viszont nem szeretett. Nagyon fontos volt számára a baráti kör. Szokásos kamasz volt, a tinédzserkor minden problémájával. Gimnazista korában lépett először színpadra - Moravetz Levente Stúdiójába járt -, nem is volt rossz! Érettségi után elsőre fölvették a Színművészetire, Kapás-Horvai osztályba járt. Kemény, jó iskolát kapott. Akkor nyugodtam meg, amikor negyedik évben Julien Sorelt játszotta a Vörös és feketében. Ahogy bejött a színpadra, abból lehetett tudni, hogy ő valaki. Ruszt József 22-23 évesen rábízta az Othellót. Ezt a szerepet általában negyven-ötvenéves, érett színészek játsszák. Fontos lépcsőfok volt ez a pályáján, nagyon magas volt a szint. Jól sikerült. Ez alá most már nem lehet menni, mindenki ezt várja el tőle.
- Sikerül-e időnként találkozniuk?
- Rendszeresen. Szinte minden szerepében láttuk, akár többször is. Nusival más az érdeklődési körük, más a társaságuk - a tíz év korkülönbség miatt -, de a húga is mindig ott van a bemutatókon, hat rá a bátyja játéka. Dóri kemény kritikus, de nagyon hasznos észrevételei vannak. Mind a négyen erős egyéniségek vagyunk, néha szikrázik a levegő. De mindig meg tudjuk beszélni a dolgokat.
- Milyen érzés volt, mikor elment Pécsről és milyen érzés, hogy nem jön vissza?
- Nyugodtak voltunk, nem idegen világba szakadt ki. Apjával és a rokonságával sűrűn találkoztak, sok segítséget kapott. Aztán jól megtalálta önmagát. És persze mi is szoros kapcsolatban vagyunk: amikor személyesen nem találkozunk, akkor legalább telefonálunk. Hogy visszajöjjön-e Pécsre? Ma sajnos "Budapest-országban" élünk. Ott van szem előtt. Nagyon fontos köztudatban lenni és hosszú távon, kiegyensúlyozottan teljesíteni!

.